A város csendes volt aznap, talán éjfél lehetett. Az egyik emeletes ház ablaka kékesen villant néha-néha. Egy fiatal, szemüveges lány élt ott. Kira éppen chat-elt a barátaival egy fárasztó főiskolai nap után. Álmos volt ugyan, de szeretett volna velük még társalogni, s nem számított ilyenkor, hogy már aludnia kellene. Kell olykor egy kis kikapcsolódás egy olyan nehéz nap után –szokta mondani. A barátai vele egyidősek voltak, az Interneten keresztül ismerkedett meg velük, és szerencsére egy főiskolára jártak. Nagyon szerettek szerepjátékot játszani chat-en keresztül, ez mindig feltöltötte őket. Ilyenkor egy másik világba képzelhették magukat. Saját alteregóikkal játszottak -például akció jeleneteket, vagy romantikus jelenetet, mikor mi jutott az eszünkbe éppen.
Viszont ez az este nem olyan volt, mint általában… sokkal inkább egy rettenetes rémálom kezdete…
Kira mobilja megcsörrent. Egy régi, helybéli jó barátja hívta.
 
- Igen? – kérdezte kissé álmosan a lány.
- Szia! Nincs kedved bulizni velem? Olyan régen találkoztunk.
- Majd máskor, de most nagyon álmos vagyok. Nehéz napom volt.
- Oh… Kár érte, pedig igazán kimozdulhatnál néha a szobádból.
- Tudom. – jegyezte meg halkan a lány.
- Ne vigyek fel valamit neked? Hallottam, hogy egyedül laksz, gondoltam, ha
tudok, segítek neked. – érződött az aggódás a fiú hangjából.
- Köszi, de igazán nincs rá szükség. Majd holnap találkozunk. Jó éjt, Oliver!
- Jó éjt, Kira! Vigyázz magadra!

Letette a telefont, majd a chat-es állapotát átállította, hogy addig se keresse senki, amíg lefürdik. Bement a fürdőszobába, megengedte a vizet és zuhanyozni készült. A ruháit hanyagul a mosógép tetejére vetette, majd lerakta a szemüvegét is, és a tükörbe bámult. Megpróbálkozott egy mosollyal –mely inkább fancsalira sikeredett.
Volt valami, ami nem stimmelt a tükörképén, s ezt ugyan észrevette, de a fáradtságnak tudta be.
Az igazság az, hogy néhány napja sápadtabb az arca, a haja kicsit kócosabb, csillogó barna szemei fakóvá váltak. Azt gondolta, hogy csak a szomorúság és a fáradtság okozza -holott sokkal több volt ebben, mint ahogy azt gyanította. A lány csendben beállt a forró zuhany alá. Pillanatokon belül párás lett a csempe és tükör. Miután kiszállt a kádból, magára csavarta a törülközőt, s ekkor hirtelen elsötétedett minden.
Először megriadt és mozdulatlanul várt. Az utcalámpák és a neonreklámok fényének köszönhetően, soha nem borult teljes sötétség a lakásra. Most is csak néhány pillanatot kellett várnia , hogy szeme megszokja a derengő félhomályt és tájékozódni tudjon.

Tekintete a tükörre szegeződött, és a látványtól úrrá lett rajta a félelem: a macskaszerű fülek, és a párába karcolt betűk igazán ijesztően hatottak. Mindennek tetőzéseként még egy idegen lény kuncogását is hallotta.

- Nem… csak képzelődhetek… - gondolta magában rémülten, majd kirohant a fürdőszobából. Egy perccel később kezében zseblámpával és apja tőrével tért vissza a helyiségbe. Addigra a szobában világos lett, a pára pedig eltűnt. Kira értetlenkedve és rémülten nézett körbe a lakásban, nem tört-e be valaki az otthonába. De nem látott senkit, és a csend már-már kínos volt.
 
Visszaindult a fürdőszobába, hogy megbizonyosodjon arról, amit látott a tükörben, az csupán hallucináció lehetett. Némi gondolkodás után, megeresztve a forró vízcsapot, bepárásította a tükröt. Kusza rajzolatok jelentek meg, melyek lassan betűkké formálódva az alábbi értelmet adták:

„Benned élek, figyellek téged”.

A mondat láttán döbbenten meredt maga elé, miközben kérdések sora gyülemlett fel a fejében. Ki, vagy mi él benne? Egyáltalán hogy került a testébe?! Vagy inkább a lelkébe? Nem értette, de félve lekapcsolta a villanyt, majd visszatért a hálószobájába. Ahogy rápillantott az íróasztalára, számítógépének hátterén ugyanaz a női sziluett rajzolódott ki, mint amit a tükörben látott egy pillanat erejéig. Hátrahőkölt és azonnal kikapcsolta a gépet. Az ágyra vetette magát, a tőrt a feje alá helyezte, sokáig meredten nézte a plafont. Rettegett attól a macskaszerű női lénytől, akit látott, és most már bánta, hogy egyedül él a garzonban. Két óra múlva még mindig nem aludt, egymást kergették fejében a gondolatok. Nem bírta tovább elviselni ezt a feszültséget, inkább úgy döntött, a legjobb lesz, ha kiszellőzteti a fejét, és ebben mindig a futás volt segítségére.

- Elegem van ebből… futok egyet, hátha sikerül elfelejtenem ezt a zagyvaságot! Túl sok ez már nekem!

Felkapcsolta a villanyt. A szekrényhez lépett, hogy kivegye meleg tréningruháját. Abban a pillanatban az izzó egy hangos csattanással szétpukkant. Nem bírta már tovább.

- Gyere már elő te rohadék! – kiabálta- Itt az alkalom, mire vársz? Talán gyáva lettél?! – és dühösen az ökölbe szorított kézzel a szekrényajtóba vágott. Forgácsok hullottak szerte szét, a faragott minta darabokra szakadt. A fájdalomtól eltorzult arccal felüvöltött.

- Üdvözletem, kedves gazdám! – szólalt meg egy gúnyos hang közvetlen közelében.
- Áruld már el végre… ki vagy te? – kérdezte haragosan Kira.
- Ha annyira tudni akarod, nézd a tükörképed!

Felemelve kis kézi tükrét, meredten nézett bele. Először nagy, barna szemei váltak élénk rózsaszínné, majd az arca lilás-fekete árnyalatot vett, a haja koromfekete lett, fülei pedig megnyúltak.

- Nem… én mindent elhiszek, csak azt nem, hogy te vagy az… Felisha?! – szólt elképedve.
- Én bizony! Ki más ugyan? A te alteregód vagyok, engem szoktál választani a szerepjátékaidban. Hiszen nap mint nap ezt játszod! –felelte a macskanő.
- Nem értem… ez képtelenség, hiszen te fantázia lény vagy csupán! Semmi több!
- Oh tényleg? Akkor most ki is köszön vissza a tükrön keresztül? Mert ez minden ugyan, csak nem hallucináció, szívecském! – mondta hencegve Felisha – A lelked része vagyok kezdettől fogva, amióta megalkottál. Csak van némi különbség köztünk: én nem vagyok hős… nem vagyok olyan kedves, mint amilyennek olykor-olykor ábrázolsz!
- Így igaz. Úgy teremtettelek, hogy nem vagy hős. De gonosz sem…
- Itt a hiba! –vágott Kira szavába– Éppen hogy gonosz voltam először a képzeletedben, és ilyen is maradok örökre! Szerinted kinek tetszik az ártatlanság manapság? Emlékszel azokra a pillanatokra, amikor dühös voltál és szívesen álltál volna bosszút? Mindig gyilkoláson járt az eszed, ravaszabbnál ravaszabb csellel, de ezt csak a szerepjátékkal élted ki! Díjazom persze azt, hogy rajtam keresztül tettél ilyesmiket, de én nem csak a fantázia világában tudnék ám ölni! És akkor még nem is beszéltünk erről… - mondta a macskanő, majd kivillantotta vámpírfogait.
- Te jóságos ég… - hüledezett a lány.
- Ugye? Ha egy kicsit elengednéd magad, akkor már a testedben lennék. Amúgy is érdekelt mindig, hogy milyen a te világod. Nem akarsz egy kicsit a bőrömbe bújni? Erős lennél, vámpír lennél egy időre, amiről mindig is álmodtál kamaszkorodban! Voltaképpen azokat a képességeket kapnád tőlem, amit nekem teremtettél mostanáig.
- Soha! Én nem lennék soha olyan szívtelen és hidegvérű gyilkos, mint te!! – vágott vissza.
- Nocsak, nocsak! Megszólalt a nyuszika! Nincs elég merszed hozzá?

Felisha látta a félelmet Kira szemében, s hirtelen eltűnt.

Kira eldobta a tükröt, majd ösztönösen körülnézett. Megpördült a tengelye körül, de még így sem látott senkit. Egyszer csak iszonyatosan kínzó hasítást érzett egész testében és hangosan felnyögve előre görnyedt. Hangokat hallott ismét, majd léptek zaját, amelyek felé közeledtek. Összeszedte minden bátorságát, majd a párnája alá nyúlt és megmarkolta a tőrt.

- Sosem tudtam megalkotni a gyengepontodat, de ha vámpír vagy, tudom, hogy hol sebezzelek. Sikerülnie kell, különben végem van… – lüktetett az agyában a gondolat. Ámde váratlanul egy erő visszatartotta a kezét a végzetes döféstől.
- Én vagyok az, Ametiszt, segíteni akarok rajtad! A tőröd mit sem ér ellene, csakis az iránta érzett szereteted fogja őt megtörni!
- Ki vagy te?

De nem kapott választ az angyali hangtól. Mert alighogy feltette a kérdést, előtte termett Felisha.

- Gondold meg magad Szivi! Nem hinném, hogy bármely karaktered jobb ajánlattal rukkolna elő, mint én! És ha nem tetszik, akkor is tudom, hogy mit tegyek veled. – mondta sokat sejtetően, miközben a karmait élezte.
- Nem áll szándékomban megtenni! – felelte Kira.
- Elfeledted volna, hogy erre is képes vagyok? – kérdezte a macskanő és a tőr, mintha egy erős mágnes húzta volna, máris az ő kezében volt. A lány most már sikítozott rémületében, nem tudta, hogy mit tegyen. Felisha ráugrott, majd  a tőrt a nyakának szegezte.
- Nem könnyű előlem elmenekülni. Ugye?

A lány zokogni kezdett. Nem akart meghalni, főleg nem a saját „teremtménye” által.

- Akár hiszed, akár nem… attól hogy megölsz, még ugyanúgy kedvelni foglak, mint amikor először születtél meg a képzeletemben. Én alkottalak, kedvellek, minden tulajdonságoddal együtt. Hiszen legbelül jó vagy, és csak a gonosz ellen harcolsz. Szemet szemért, így alkottalak, de az ártatlanokat, a gyengéket soha meg nem támadhattad– mondta zokogva.
- Ez nem nagyon tud meghatni, sajnálom.
- Pedig… ez az igazság.

A lány nyakában lógó drágakő hirtelen liláskék fénnyel felcsillant, a ragyogása pedig szétterjedt az egész szobában. Felisha felordított fájdalmában, majd mint egy látomás, szertefoszlott. Kira körülnézett, de egyetlen dolgot látott csupán, ez pedig a drágakő. Egy darabka ametiszt, mely azelőtt egy angyali lény megalkotására adott ihletet. Felemelte a követ, halványan elmosolyodott, majd összeesett a kimerültségtől.

Hajnalodott…

Későn ébredt, a nap már magasan járt. Ahogy körbepillantott a szobán, rájött: hogy mindez nem csak álom volt csupán. Gondolatban Ametisztnek megköszönte az életét. Pár perc múlva útra készen állt, de rápillantva a reggeli újságra, tekintete megakadt a címlapon. Többszörös gyilkosság, és a tettes ismeretlen. Ráadásul az áldozatokon sincs semmi nyom, semmi, ami kézzel fogható lenne a bűntett elemzésére. Elolvasta a cikket, majd továbblapozott. Egy figyelemfelkeltő közleményben az alábbi szerepelt: világszerte betiltják a fiatalok által közkedvelt szerepjátékokat - köztük volt az is, amit Kira játszott a barátaival.
Már indulni készült, és az újságot egy hanyag mozdulattal a kis asztalkára dobta. Váratlanul kiesett egy papíros, melyről ezt olvashatta:

„Ez csak az első játszma volt. Találkozunk még!”

Döbbenten meredt a sorokra. Tudta, hogy nincs vége annak a játszmának, ami tegnap este történt vele.
Kira még mindig fél… attól, hogy egyszer a fantáziája végzetes csapást mérhet rá. S attól, hogy talán kísértésbe esik. Úgy érzi, kinevetik őt a meséje miatt, senki nem fogja elhinni egy szavát sem az aznap este történtekről. Hiába is mondaná el a barátainak, a családjának. Talán jobb is, hogyha örökre hallgat arról az estéről, ami közte és az alteregója között volt… Vajon meddig bírja?