„Jégbezárt Szerelmesek”

1810. december. 24.

Mobius, Easter-Sun külvárosi része…

Nagyon hideg téli éjszaka volt aznap, emellett karácsony volt. A hó gyönyörűen hullott, a nappaliban egy sünlány nézett ki az ablakon és figyelte, ahogy a hópelyhek tapadnak az ablakra és a fenyőkre. A fenyőfa mellette sziporkázott a sok szép dísztől, az angyalhajtól és attól a néhány gyertyától.

Nagyon előkelői családban élt ez a sünlány, mindent megadtak neki, de egyvalamit sosem, s ez mindig is fájt a lány szívének. Hogy mi volt az? Idővel megtudjátok ti is…

A lány neve Emily volt. Emily Iiona, 17 éves krémszínű sündisznó volt. Szép előkelői ruhában volt: egy ezüstszínű báliruhában, melyet néhol piros rózsa-minták díszítettek. A lány füleiben kagyló alakú fülbevaló volt. Nézett ki az ablakon, s várt valamire… Nemsokára leült és a forró csokit kortyolgatta kedvenc csészéjéből, amit az nagymamájától kapott a születésnapján. A lány egyedül élt, egyetlen társa az apja volt. Emily édesapja nemsokára bejött…

-Lányom, hát nem gyönyörű ez az ünnep? –kérdezte vidáman.

-De igen. –felelte vissza szomorúan.

-Mi a baj kicsim? Mi történt?

-Apa… azt mondtad nekem mindig, hogy Karácsonykor Anya hazajön. De sosem láttam Anyát, és eddig sosem jött el! Hol van?

-Ohh Emily… nagyon sajnálom, de most már szerintem elmondhatom neked, hogy mi történt. Nem akartalak ezzel szembesíteni ilyen fiatalon, de bocsáss meg, kérlek, hogy hazudtam. Anyu… Anyukád meghalt.

-Tudom Apa. Mástól tudtam meg, ezért is vagyok nagyon szomorú. Ettől függetlenül nagyon szeretlek…

-Én is Téged, lányom. Nemsokára itt lesznek Pierre-ék is. Gondolom, szívesen látod őket.

-Persze. –felelte csöndesen.

Pierre-ék nemsokára megérkeztek. Pierre egy 20 éves echidna volt, nagyon szerette Emily-t, s Emily őbenne bízott csak. Mintha nem is a barátja lenne, hanem a testvére… Vagy talán több, mint barátok…

Pár perc múlva megérkezett egy lovas hintó a ház előtt, s kiszállt belőle Pierre és tesója, Peter. Mindkettőjükön elegáns öltöny volt.

-Végre újra láthatom Emily-t! Kíváncsi vagyok, mennyit nőtt azóta a kislány. –mondta Pierre.

- Biztos vagyok benne, hogy sokat. –felelte meggyőzően Peter. – Csak ne lenne ilyen csont-sorvasztó hideg!

-Peter… tudod, hogy ma milyen nap van Emily életében, ugye?

-Pierre… nem mondhatod el neki, még nagyon fiatal hozzá! Ezzel belegázolnál a lelkébe!

-Tudom, de a nevelőapja állandóan azt hazudja, hogy az anyja karácsonykor hazatér! Ezt nem hagyhatom. Emellett, a Karácsonyi ajándékom ez lenne neki.

S azzal Pierre a zsebébe nyúlt és kivett egy szív alakú medált, ami egy ezüst láncon lógott. A medaliont kinyitotta és benne volt Emily édesapja és édesanyja, ölükben Emily, amikor még kisbaba volt. A fiú megnézte a testvérével a képet, majd Pierre a zsebébe rakta újra a láncot.

-Pierre… felejtsd el. –mondta szigorúan és tiltakozva Peter.

-Peter, én már szinte sajnálom a lányt, hogy nem tudja az igazságot! Mondd, te mit tennél a helyemben?! Mit? Különben is, te nem ismered őt annyira, mint én.

-Oké testvér, te tudod. De te is vállalod a felelősséget azért, ha a lány összetörik. –mondta hidegen neki.

-Tudom. Menjünk be, Emily biztos vár rám.

Pierre éppen kinyitná az ajtót, amikor hirtelen ott terem Emily.

-Pierre! Úgy hiányoztál! – mondta vidáman a lány és megölelte őt.

-Te is nekem, kisangyal. – mosolyodott el Pierre, s eközben elpirult.

-Gyertek be, már nagyon vártalak titeket!

Emily befogadta őket és azonnal megkínálta őket sütivel és borral. Pierre nem kért bort, így is fel kell készülnie, hogy mi lesz Emily-vel. Ő még nem tudja azt, hogy árva…

-Vegyél sütit kérlek, neked sütöttem. –mondta kérlelve és mosolyogva Emily.

-Szívesen, köszi. –mondta Pierre és kivett egy szív alakú süteményt.

-Ha nem gond, magatokra hagylak benneteket. –mondta Peter és kiment a nappaliból.

Pierre és Emily egymásra nézett, majd mindketten elpirultak. A lány egy kicsit elfordult, próbálta elrejteni azt a kis pírt, ami az arcán volt. Pierre látta Emily-n azt a sejtelmes mosolyt, ami elvarázsolta őt. Közelebb ült hozzá a fiú, majd cirógatni kezdte a sünlány haját. Emily pedig az echidna szemeibe nézett…

-Emily, én… tudom, hogy nem kéne elmondanom, de… én… szerelmes vagyok beléd.

-Hihihi…-nevetett édesen Emily – én is ugyanazt érzem irántad, amit te irántam.

-Emily – mondta halkan Pierre. – Nagyon szeretlek.

Pierre azzal közelebb hajolt a lányhoz, majd megcsókolta lágyan Emily-t.

-Tudod, hogy ez titok lesz köztünk, ugye?

-Miért? Miért kéne titkolnunk?

-Mert… mert atyád nem engedné, hogy egy ilyen szegény fiút szeress, mint engem…

-Már rég nem ez számít Pierre! Már rég nem. –mondta Emily és átölelte őt. Pierre pedig visszaölelt.

-Édesem… még valamit el kell mondanom, amit már régóta szeretnék. De előtte átadnám az ajándékodat.

Pierre a nadrágzsebébe nyúlt, majd a láncot kivette, de azt még a tenyerében tartogatta.

-Előtte kérlek, hunyd le a szemeidet és tartsd a kezeidet.

A lány így is tett, majd nemsokára a markában érezte a láncot és kinyitotta szemeit.

-Oh Pierre, ez annyira gyönyörű! Nagyon köszönöm! – mondta Emily boldogan és a nyakába akasztotta a láncot.

-Ez nem egy közönséges lánc. Kérlek, nyisd ki a medált. Remélem tetszeni fog az is, ami benne van.

A lány meglepődve nézett szerelmére, majd a szív alakú medált óvatosan kinyitotta… A kép láttán meglepődött még jobban, majd lassan könnyezni kezdett…

-Ezek… mármint… ők a… a szüleim?

-Igen, ők azok. A valódi szüleid. Nagyon fiatal voltál, amikor meghaltak, alig négy éves lehettél. Így kerültél nevelőszülőkhöz.

-De miért… miért kellett eddig titkolni?! –kérdezte sírva Emily.

-Emily, nagyon sajnálom! Bármit megtennék csak azért, hogy lásd őket valójában!

-Pierre… még láthatom őket. Tudod, hogy hol vannak eltemetve?

-Igen, a szomszéd város erdejében. Elvigyelek oda?

-Megköszönném. Pierre… nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy…

-Hogy mindezt megtudtad?

Ekkor lépett be a nevelőapa dühösen, kezében egy vadászpuskával.

-Daren, mit képzel maga?! – szólalt fel Pierre, miközben a háta mögött védte Emily-t.

-Miért nem tudtad tartani a szádat róla öcskös?! Ne mozduljatok, vagy ólom kerül a szívetekbe!

-Nevelőapám, kérlek, ne tedd ezt! –mondta Emily kétségbeesetten, miközben félve ölelte át Pierre-t.

-Pofa be, vagy lövök!

-Daren, fejezze be! – kiáltott Pierre.

-POFA BE!!

S Daren lőtt, de először a mennyezetre, majd ismét célkeresztben tartotta az ifjú párt.

-Én gondoskodtam arról, hogy a szüleid meghaljanak, Emily. Ugyanezt tettem volna a te szüleiddel is, Pierre!

Peter ekkor hirtelen belépett, majd meglátta, ahogy Daren elkezdi húzni a ravaszt. Daren elé ugrott, s a puska dördült. Peter-be fúródott a golyó. A fiú térdre esik, majd a szőnyegen fekszik… Pierre odarohan hozzá, s próbálja megmenteni.

-Pierre… vidd el Emily-t… messze…

Peter hangja elcsuklott, s holtan hevert a szőnyegen. Pierre dühös lett.

-Maga… maga egy senkiházi, ezért még megfizet!! – kiáltotta Daren-nek.

-Csak szeretnéd, te fajankó.

A nevelőapa ekkor újra lőni akart, de Emily megdobta őt egy vázával és elájult.

-Szép volt Emily! Gyere, induljunk, mielőtt eszméletéhez tér!

Pierre és Emily kirohant az előszobába, majd felvették a kabátjukat és futottak a lovas-kocsihoz. A lovakat ott szabadon engedték, egyre viszont mindketten felpattantak és elvágtáztak a háztól, amilyen messzire csak lehetett.

-Hova megyünk Pierre? –kérdezte Emily félve.

-Először meglátogatjuk a szüleidet, ahogy megígértem. Aztán keresünk szállást, ahol nem talál ránk senki. Majd veszünk egy kisebb házat, és gyerekeink lesznek… Oh Emily… annyi mindent szeretnék még megvalósítani kettőnkért…

-Ez annyira kedves tőled… Szép álmok és vágyak, csak hinni kell bennük.

-Tudom, kisangyal… -suttogta, majd megpuszilta őt.

A pár nemsokára a város határához ért, majd az erdőbe indultak. Kezdtek fázni, de még bírták a hideget. Viszont a ló hamarosan elfáradt, így gyalog kellett folytatniuk a temető felé az utat…

-Nagyon fázom Szerelmem… -mondta vacogva Emily.

-Én is, de nemsokára ott vagyunk. Tarts ki, kérlek!

Fél óra múlva oda is érkeztek. Egy sírhoz, melyen egy kereszt és egy galamb volt – virággal a csőrében. André és Ellen Iiona, Emily édesapjának és édesanyjának a neve állt a síron. Emily térdre ereszkedett, majd mellé térdelt le Pierre. Emily sírni kezdett, s az egyik kezével a sírkövet érinti meg. Pierre pedig átkarolja őt.

-Anya… apa… - suttogta a lány.

-Ők a keresztszüleim voltak…-jegyezte meg csöndesen Pierre.

-Anya…Apa… nagyon szeretlek titeket!

S Emily ekkor zokogni kezdett, szorosan megölelte Pierre-t.

-Részvétem Szerelmem, nagyon sajnálom…

Pierre átölelte, majd megpuszilta őt az ajkainál, remélve, hogy erőt ad neki.

-Olyan fagyosak az ajkaid… a könnyeid is az arcodra fagytak…

-Pierre maradjunk még itt egy kicsit, aztán induljunk. Szeretlek…

-Én is téged, Emily…

Az echidna és a sünlány átölelte egymást. S az a néhány perc több órába torkollott… A szerelmes pár havas lett, s nemsokára elaludtak abban a zord, ámde gyönyörű karácsonyi éjszakán.

Pierre és Emily ekkor már nem élt. Az emberek másnap találtak rá, s nem merték őket eltemetni egy kis ideig. Egy szobrász viszont elkészítette őket szoborként, ahogy átölelték egymást a sír előtt, majd nemsokára eltemették őket és a szobrász műve lett a síremlékük.

Pierre és Emily máshol élnek… valahol, ahol senki sem zavarja meg kettejük szerelmét… s ahol Emily szülei boldogan láthatják a lányukat… valahol, ahol soha sem halnak meg…

2007. augusztus 20.