Éjfélt üt az óra, a magány az egyetlen társam.
Nézem a csillagos eget, egy csodára várva.
Néha furcsa számomra, miért nincsen valójában szárnyam,
Holott az már ezer éve a testemre van tetoválva!

Szívom a vanillíás ízű füstöt merengve,
Olyan nagy a csend, a föld szinte beleremeg.
S hiába mosolygok, ha csillan a bánat a szememben,
Mert csak te rád várok már nagyon régen!

Nem álom volt az az éjszaka veled,
Csak egy bűn, ami édesebb, mint a méreg!

Ne kérdezze senki tőlem,
Hogy miért csinálom ezt az őrültséget,
Mert válasz erre nincsen,
Néha magam sem tudom, mit teszek!
Ne várja senki tőlem,
Hogy egy életre szent leszek,
Mert az képtelenség nekem,
Mert én csak egy
Fehér szárnyú fekete angyal leszek!

Mossa az eső a testemet,
De ha akarnám se mosná le vétkemet,
A legszebb az, hogy ez is a tied,
Hogy megoszthattam veled!
Mossa az eső a véremet,
Az elátkozott lélek
Ilyenkor szép lesz,
Minden éjjelen.

Még várok rád, ezt jegyezd meg,
Ha kell, egy örök életre!

Ne kérdezze senki tőlem,
Hogy miért csinálom ezt az őrültséget,
Mert válasz erre nincsen,
Néha magam sem tudom, mit teszek!
Ne várja senki tőlem,
Hogy egy életre szent leszek,
Mert az képtelenség nekem,
Mert én csak egy
Fehér szárnyú fekete angyal leszek!
Mert ez vagyok én,
A tűz, ami ég,
Egy bűnös angyalszív,
Ki másokra bűnt ír,
Ki csak melletted akar lenni,
Ki a karjaidban akar nyugodni,
Mert álomba csak te tudod ringatni...